1.

Ráérősen lépdeltem fel a könyvtárhoz vezető lépcsőfokokon, hiszen még bőven volt időm hazaérni miután korábban kiengedtek minket az iskolából. Nem csoda, az évnyitó napja volt. Ilyenkor még a tanároknak sem akadt kedve nyaggatni minket délután kettőig. Ahogy a kilincs után nyúltam, karomon meghúzódott az ing, amely már órák óta izzadtságtól áztatva tapadt rám. Kissé undorodva elhúztam a számat, majd beléptem az aprócska helyiségbe, ahol rögtön megcsapott a könyvtáros kávéjának megszokott erőteljes illata, ami szerencsémre elnyomta a verejtékem bűzét. A talpam alatt sercegett az egykor világosbarna laminált padló, amely már felismerhetetlenségig kopottan, és a kosztól elszíneződve feküdt a helyén. Persze, ezért nem igazán lehetett hibáztatni a könyvtárosnőt. Ha nekem is ilyen szűk és romos épületben kellett volna dolgoznom évekig én se fáradtam volna a takarítással. A fehér falakról szinte mindenhol mállott a festék és a terem sarkaiban penész éktelenkedett, szóval a látványon már semmi sem segíthetett. Na meg aztán kinek lett volna a könyvtár tisztántartva? Egyedül a könyvtáros és én jártunk be, esetleg néha napján elvétve egy-két idősebb betévedt, de ez nem sűrűn esett meg, és amint meglátták az épület állapotát belülről, általában inkább visszafordultak az ajtóban.

Kedvesen oda biccentettem a hölgynek, aki visszamosolygott rám, aztán határozott léptekkel a verseskötetek felé vettem az irányt. Egészen kislány koromtól kezdve szerettem a verseket a beléjük sűrített érzelmek miatt. Nem ismertem még egy olyan művészeti formát, amely megfelelőbb lett volna az alkotó hangulatának, érzéseinek és elveinek átadására. Valószínűleg az imádatomban az is közrejátszott, hogy az anyukám is oda volt értük és gyakran szavalt is nekem mosogatás közben, vagy éppen a hintaágyban ücsörögve. Mindketten különösen kedveltük a melankolikus műveket, ez alkalommal is azt kerestem.

Végig simítottam a könyvek gerincén egy új, felfedezetelen kötet után kutatva. Szinte már az összeset elolvastam, és bár mindegyiket szerettem, igen kevés volt képes lenyűgözni közülük. Egyszerűen nem találtam olyat, ami a saját énemet tükrözi, hiába kerestem elszántan. Persze ez érthető, tekintve, hogy két ugyanolyan ember nincs a világon. Mindenki más értékrenddel rendelkezik és különféle gondolatok mászkálnak minden egyes kobakban. Az elképzelés, hogy pont az az egy személy, akivel tökéletesen tudnék azonosulni, teljesen véletlenül verset írjon, ami szintén egy szerencsés véletlen folytán a kezem ügyébe akad, pedig teljességgel képtelenség.

Tehát idővel rá kellett ébrednem, hogy a kívánságom csupán egy bolond ábránd és az is marad az idők végeztéig. Mutatóujjam hirtelen megállt az egyik könyv gerincén, majd gyengéden végig szántotta azt a legaljáig, ahova a szerző nevét vésték.

Hadházy András.

Még életemben nem hallottam a nevét, ami meglehetősen ritka esetnek számított nálam, tekintve, hogy leginkább a kisebb költők költeményei érdekeltek és rengeteget ismertem közülük. Kihúztam az egészen vaskos könyvet és az előlap vizsgálásába kezdtem. A sötétbarna alapon aranyozott betűk hirdették a kötet címét. Avalon. Valahol már hallottam ezt a szót, de hiába erőlködtem, nem voltam képes felidézni, hogy hol. Tovább vizslattam a borítót, így észrevéve az itt-ott dísztelenkedő tintafoltokat. Felnyitottam a fedelét és közel vontam magamhoz a könyvet, hogy megszagolhassam, mert ez sajnos a bevett rossz szokásaim közé tartozott. A kellemes, megszokott „öreg könyv illatot” majdnem, hogy elnyomta az a dohos szag, amit ki nem álhattam. Fintorogva messzebb tartottam magamtól, majd átlapoztam a kiadás adatait részletező, és a címet feltüntető oldalt. Aztán végre az első vershez értem.

Némán tátogva olvastam a rövid sorokat, melyek valósággal megbűvöltek. A verset olvasva eszembe jutott, hogy miért is kaphatta az Avalon címet a kötet. Arthur király legendájához kapcsolódott. Tündérek országa. Ezt jelentette. Tökéletesen körül írta a könyvet, hiszen minden egyes vers felidézte a középkori mágikus világ hangulatát. Szinte hallottam a zsúfolt piacok moraját, éreztem az istállóból áradó trágya bűzét és láttam, ahogyan tűz lebben egy varázsszó parancsára. Magával ragadott az érzés, az a vágy, hogy abban az időben élhessek egy alternatív univerzumban, ahol a varázslat nagyon is valós. A karomon végig suhant egy kellemes érzés és a bőrömre kiült a libabőr. Hirtelen úgy éreztem, mintha életem minden döntése ehhez a pillanathoz vezetett volna, hogy értelmet adjon az eddigi utamnak. Megtaláltam a helyem, ezt nem vonhattam volna kétségbe akkor sem, ha szerettem volna.

Hangtalanul rezegni kezdett telefonom ezzel jelezve, hogy ideje indulnom. Zavartan az órára pislantottam. Úgy éreztem, mintha csak tíz perce lennék a könyvtárban, de a falióra már negyven perc elteltét jelezte. Most a kötetre sandítottam, hogy lássam az oldalszámot miszerint már a száztizedik oldalon jártam. Észre se vettem, hogy ennyire belemerültem a szórakozásba. Már a negyedét kiolvastam. Egy keserves sóhajtás közepette elővettem az olvasójegyemet, majd lassan a könyvtáros pultjához cammogtam, amire aztán óvatosan helyeztem rá a könyvet.

A hölgy egy szelíd mosollyal fordult hozzám, majd a kötetet meglátva szélesebb mosoly terült szét az arcán.

– Régen ezt olvastam a gyerekeimnek esti meseként. Szép, nem igaz? – kérdezte, miközben kivette az olvasójegyemet a kezemből.

– Különleges – feleltem egy kis töprengés után. – Még nem hallottam erről a költőről.

– Nem csodálom. Én is csak véletlenül, egy antikváriumban, leltem rá. Aztán gondoltam rendelhetnénk egy példányt ide is. Az interneten már könnyebben megtaláltam, bár így is csak használtan volt kapható – bökött állával a tintafoltok irányába. - Úgy tűnik jó ötlet volt - kacsintott rám. - Tessék, itt van! Jó olvasást!

Egy mosoly kíséretében megköszöntem és haza felé vettem az irányt. Meleg volt. Borzalmasan meleg. Bár, csak öt percnyire laktam a könyvtártól, a cipőm talpa kezdett olvadni és az aszfalthoz tapadni, a ruhám pedig, mintha a testembe égett volna. Szerencsére még idejében beértem a lépcsőházba, így nem szakadt le a topánka vékony gumitalpa és a késztetést is sikerült megállnom, hogy ledobjam a ruháim az utca kellős közepén.

Étel után kutatva végig néztem az összes szekrényt és a hűtőt is, majd végül megállapodtam a vajas kenyér ötleténél. Miután megküzdöttem a fagyos zsiradék elkenésével, leültem az íróasztalomhoz, majd a tavalyi történelem füzetem felett csámcsogva átismételtem a fontosabb évszámokat. Imádtam a történelmet, de az évszámokkal mindig is meggyűlt a bajom. Ennek ellenére nem engedhettem, hogy ez hatással legyen a jegyeimre, inkább mindennap átismételtem őket, aminek meg is lett a gyümölcse. Fél órányi memorizálás után kinyújtóztattam a végtagjaimat és felkaptam az asztalról a könyvtárból hozott verseskötetet. Megkerestem hol tartok, majd leheveredtem az ágyamra és olvastam. Olvastam, olvastam, olvastam és csak olvastam. Ki tudja mennyi ideig. Az első öt perc után már elvesztettem az időérzékemet. Minden egyes lap izgalmasabb volt az előzőnél és mindegyik oldal furcsán megdobogtatta a szívem. Mintha olyan színeket mutattak volna nekem, melyekkel még nem találkoztam azelőtt. Ugyanakkor mégis volt az egészben valami kísértetiesen ismerős, az otthon melegét árasztotta. A szavak egymásba kapaszkodva hidat fontak ezzel átjárót biztosítva nekem egy teljesen másik világba. Hallottam magam körül a tündérek szárnycsattogásának csilingelő dallamát, az alattam csorgó patak hívó szavát és az énekesmadarak jókedvű muzsikáját. Láttam, ahogy a túlparton a nimfák frizurájukat fésülték, miközben idegen dallamokat dúdoltak, majd arra is figyelmes lettem, hogy egy unikornis lustán legelészik a zöld mezőn. Éreztem a szellő lágy, becéző érintését bőrömön és nap kellemes, meleg sugarait, ahogy boldogan megvilágítják az arcomat.

Aztán mikor már ráléptem volna arra a bizonyos hídra, a varázslatnak hirtelen végé szakadt a lapok elfogytával, én pedig ott maradtam az ágyon fekve, üresen, kétségbeesetten, úgy érezve, hogy elhagytak és elárultak. Nem érhet véget, lehetetlen, szükségem van rá! - tagadtam a tényt, miszerint a kötet mindössze négyszázharminc oldalból állt és ezen már semmi és senki se tudna változtatni.

A telefonomért nyúltam, hogy megnézzem az időt. A készülék 1:12-t jelzett. Egy hosszú sóhaj hagyta el a számat, amikor visszaejtettem a mobilt tartó kezemet a párnám mellé. Nem maradt sok időm aludni, és az az öt óra amúgy sem lett volna elég, hogy rendesen kialudjam magam a következő napra. Ha akkor elalszok, azzal csak azt értem volna el, hogy másnap fáradtabb lettem volna, mint alvás nélkül. Ezt tapasztalatból tudtam, hiszen nem egy álmatlan éjszakám volt azelőtt. Igaz, eddig egyszer sem azért maradtam fent, hogy olvassak, sokkal inkább az inszomnia volt a ludas.

Lekapcsoltam a fejem felett világító villanyt, és a levendulát idéző lila fal felé fordultam. Nem hagyott nyugodni a könyv, egyszerűen imádtam minden egyes szavát. Valamiért boldogság öntötte el a szívemet és vidámság járta át minden porcikámat. Nevezhetjük belső ragyogásnak is, ha úgy tetszik. Sőt, talán az lenne rá a legmegfelelőbb kifejezés.

Vajon milyen ember lehetett, aki ezt írta? Van másik verses kötete is? Miért vagyok ennyire rá kattanva? - tettem fel magamnak sorra a kérdéseket. Energikus voltam. Ki tudja a pontos okát, de szinte biztos voltam benne, hogy az új keletű boldogságom állt a háttérben, aminek forrását szintén rejtély övezte.

Bambán mosolyra húztam az ajkaimat. Régen éreztem magam ilyen jól. Talán még kislány koromban, amikor anyukám rólam szóló meséket kreált és előadta nekem azokat. Igen. Ez tényleg majdnem ugyanaz volt. Végre képes voltam újból beleképzelni magam és a sajátomnak érezni egy kitalált világot. Végre találtam valakit, akinek a gondolkodása és az érzései teljesen egyeztek az enyéimmel. Erre vágytam egészen eddig és most megkaptam. Hálásnak kellett volna lennem az életnek ezért az ajándékáért, hiszen pár órája még úgy gondoltam, hogy ebből az élményből elegendő lenne akár egy rövid perc is. De az ember önző és kapzsi lény. Ha a kisujjad nyújtod, akkor neki az egész karod kell. Így hát rá kellet ébrednem, hogy többet akarok. Nem. Többre van szükségem. Ilyen lehet megszállottnak lenni? – tettem fel magamnak a kérdést, majd halkan felnevettem. Elvarázsoltan bámultam a plafont és teljesen elfeledkeztem a tényről, hogy a történelem tanuláson kívül semmi hasznosat nem csináltam, a táskámat nem pakoltam el, és hogy nem fürödtem le, csak izzadtan vetettem magam az ágyba. Abban a pillanatban hirtelen jelentőségét vesztette mindaz, amit még aznap reggel életbevágóan fontosnak tartottam. Még az esti szertartásomat is kihagytam, ami nagy szó volt, mivel anélkül sosem éreztem magam biztonságban. Míg a legtöbb gyerek megszűnik rettegni a sötétben rejtőzködő démonoktól és szörnyektől, én még tizenhatévesen is borzalmasan féltem tőlük. Ezért is kezdtem neki a kis rituálémnak, ami minden éjjel így zajlott: benéztem a ruháim közé, az íróasztalom alá, a függöny mögé és minden kis résbe, ami a szobámban található volt, hogy megbizonyosodjak semmi sincs ott, ami árthatna nekem. Aztán az előző héten batyuba csomagolt, megáldott, és holdfénybe áztatott levendulát a párnám alá tettem, hogy szép álmaim legyenek. Azután kevés sót hintettem az ablakpárkányra és az ágyam köré. Végezetül meggyújtottam egy füstölöt a helyiség megtisztítására és nyugovóra tértem. Ekkor viszont ez nem történt meg, én mégis természetellenesen nyugodt voltam.

Magamhoz húztam az addig az ágy sarkában nyomorgó nagy plüss macit, aminek citromsárga színe még a sötétben is jól láthatóan rikított. Beletúrtam az arcom puha bundájába és beszippantottam a belőle áradó rózsás öblítő illatát. Még harmadik születésnapomra kaptam az állatot a szüleimtől, ami meg is látszott a lábán lévő szakadásokból és selyemhez hasonló anyagból készült nyakkendőn, amin az évek során hullajtott könnyeim hagyták nyomaikat. Egy igazán hűséges barátra leltem a macimban. Mindig ott volt nekem, ha sírtam, vigyázott rám, ha vacogtam a félelemtől, őrizte a legféltettebb titkaimat és velem együtt ünnepelt, ha kicsattantam a boldogságtól. Egyre szorosabban vontam magamhoz, miközben alig hallható suttogásba kezdtem.

– Tudod, Maci, most valami nagyon furcsát érzek. Voltál már mérhetetlenül boldog és szomorú egyszerre? – tettem fel neki a kérdést, ami természetesen megválaszolatlanul maradt. – Gonosz dolog ez. Megízleled az öröm bizsergető érzését aztán pedig elveszted és a zord valóságban ébredsz, ami nem is tűnt olyan rossznak egészen addig, amíg nem láttál jobbat -folytattam. Elrévedve, céltalanul bámultam a sötétségbe. Ahhoz képest, hogy pár perccel régebben még madarat lehetet volna velem fogatni, most elég lehangolt voltam. Féltem, hogy talán az az érzés soha többé nem tűnik fel az életemben. Féltem, hogy az egyszeri alkalom volt, és másodjára talán még ez a kötet sem lesz képes így megdobogtatni a szívem. De nem hagyhattam annyiban a dolgot. Elhatároztam, hogy másnap utána nézek a költőnek az interneten. Talán van fent róla valami. Ha más nem, akkor legalább tudok rendelni saját példányt – reménykedtem egy ásítás közepette és még jobban megszorítottam Macit.

A hirtelen jött energia apránként szivárgott el belőlem, egy fáradt, üres porhüvelyt hagyva maga után. Bár nagyon reméltem, hogy kibírom azt az öt órát alvás nélkül, az álmosság lassan és fokozatosan rám tört. A szemhéjam és a pilláim egyre erőtlenebben próbáltak engedelmeskedni az akaratomnak és elnehezedtek, a légzésem lelassult, a testem pedig teljesen ellazult. Rövid időn belül már abban a másik világban jártam az álmomban. Abban a bizonyos világban a híd túloldalán.